„Tiszai pályaudvar bejárata előtt reggel háromnegyed 4-kor” – hangzott el többször ez a mondat az utazás kezdőnapja, augusztus 22-e előtti napokban egymás között. Ugyanis ezen a fázós, álmos, őszközeli reggelen gyülekeztünk a pályaudvar előtt. S hogy az indulás még emlékezetesebbé váljék, egyik útitársunk nem jelent meg ebben az időpontban, mert – mint pillanatok múlva kiderült, – délután háromnegyed 4-re értette az indulást. Aztán persze később nem lett semmi baj, ugyanis utolérte a vonatunkat szerencsésen. Záhonyig, a határátkelőig nem is történt semmi különös, csak a korai indulás miatt mindenki mintha egy kicsit kókadt lett volna. Ez az állapot csak a határon szűnt meg. Ekkor átestünk a különféle igazoltatási folyamatokon, s miután kiderült, hogy nem vagyunk se csempészek, se terroristák, átléphettük az ukrán-magyar határt. Az átkelőhely előtt már ott állt a tízszemélyes kis tranzitbusz. Bár csak nyolcan voltunk, annyi csomagunk volt, hogy valóban attól kellett tartanunk, a busz csak magával a csomagokkal színültig telve, nélkülünk fog elindulni. Szerencsére ez nem így lett, s elég kényelmesen zötykölődtünk az ország belseje felé.

Az első megállóhelyünk a Munkácsi vár alatt volt. Itt találtunk egy kis kocsmaféleséget, ahol esetleg elintézhettük volna folyóügyeinket, de miután kiderült, hogy csak WC nincs, de még a közelben sem, elindultunk fel a várhegyre. A vár hatalmas, egészben lévő építmény, egy nagy udvarral a közepén. Ide nyílt a helytörténeti múzeum bejárata, melyet természetesen végignéztünk, valamint bementünk az egykori kínzókamrákba is. A vár bástyáiról minden irányba gyönyörű kilátás nyílt Munkács városára. Miután alaposan körbenéztünk a várban, visszamentünk a buszhoz, és egyenesen „Husztnak romvárának” „bús düledékei” felé vettük az irányt. Bár az „éjjeli hold” látványát nem élvezhettük, annál inkább gyönyörködhettünk a várról Huszt városára nyíló kilátásban, hallgatva a várhoz kapcsolódó történelmet és legendákat túravezetőnktől és egyben tolmácsunktól. A vár megtekintése után indultunk el szállásunkhoz Rahóra (Рaхів). Útközben gyönyörű tájak mellett haladtunk el: meredek, magas hegyoldalak, azokon fenyőerdő, vagy éppen szépen rendben tartott kaszáló, tehenekkel, a völgyekben hangulatos falvakkal. Egy különleges helyen álltunk csak meg, Európa földrajzi közepén, melyet egy völgyben, a sebesen rohanó Tisza folyó mellett egy magas fémoszlop, valamint egy betonemlékmű jelzett. Miután mindenki kigyönyörködte magát eme felejthetetlen látványosságban, utunk egyenesen Rahóra vezetett.

A szállásadó néni már tárt karokkal várt minket szállodája, az ún. Готель Эден (Éden Hotel) előtt. Elfoglaltuk a szobákat, és kollektívan elindultunk vacsorázni egy közeli étterembe. A fogások nagyon finomak voltak, különösen az első fogás, az ún. borscs. Ez egy különleges, látszatra ijesztő kinézetű, vörös színű orosz leves, de az íze… fantasztikus!

Már besötétedett, amikor a szállodába visszaindultunk. Mivel utcai lámpák nem nagyon voltak, meglehetősen sötét volt. Túravezetőnk vezetett minket vissza, de úgy gondolta, hogy egy kicsit megtréfál minket, úgyhogy olyan utat választott, ami átvezet a települést keresztülszelő Tiszán. Egy hídon kellett átmenni. Látszatra semmi különös nem volt benne. Csakhogy a híd egy függőhíd volt, és sötétben kellett rajta átmenni!!! Szerencse, hogy az alattunk lévő mélységet csak másnap a világosban láttuk meg. Reggel korán keltünk, és jól bereggeliztünk orosz húsos derelyéből. Kint már várt minket egy katonai terepjáró, ezzel óhajtottunk megközelíteni a Kárpátok „vadregényes tájait”. A hegységben a földutak meglehetősen göröngyösek, így az odafele-út kicsit rázósra sikeredett. Ekkor még mi, zöldfülűek, azt hittük, hogy ennél már nincs is rázósabb út. Dehogyis nincs! 1500 m-ig ugyanis ezzel a járóval mentünk fel cikk-cakkban a meredek hegyoldalon egy szűk kis úton. Egész úton azzal nyugtattuk egymást, hogy nem fogunk leborulni a hegyoldalról, mert a vezető idős ember, biztos már vagy százszor ment itt fel, tapasztalt. A poén csak az volt, hogy a sofőr odafent megjegyezte, hogy többé semmilyen pénzért nem hajlandó ide feljönni!

Miután szétosztottuk a közös cuccokat, hátunkra kaptuk a hátizsákokat, és irány a hegygerinc! A túra maga, mondanunk sem kell, meglehetősen fárasztó volt, de szerencsére szép, napsütéses, tiszta időnk volt. A túrát egy Bogdan nevezetű helybeli „bennszülött” vezette. A gerincre felmenet, érdekes módon a meteorológia törvényeivel ellentétben valahogy egyre melegebbnek tűnt a levegő, bár ezt kivételesen nem a természet törvényeiben, hanem a nehéz táska és a meredek lejtő együttes hatása okozta. Az első hosszabb pihenőt magán a hegygerincen töltöttük, ahonnan a Kárpátok gyönyörű csúcsai tárultak szemünk elé, mind az ukrán, mind a román oldalról. Ezen a szép helyen még az ebéd is jobban esett. Miután energiaveszteségünket pótoltuk, és sikerült rávenni magunkat, hogy elinduljunk, megcéloztuk a nap csúcspontját, Ukrajna legmagasabb hegycsúcsát, a 2060 m magas Hóvártetőt, helyi nevén Hoverlát.(Говерла) Az egyetlen probléma csak az volt, hogy addig még négy csúcson kellett átverekednünk magunkat, s végül egy egész napos túra után érkeztünk meg célunk, a Hoverla alá. Itt azonban már olyan fáradt volt a társaság, hogy komolyan azon gondolkoztunk, hogy végül fel se megyünk. De nem azért gyalogoltuk gömbölyűre a talpunkat, hogy aztán ne másszuk meg a túra lényegét jelentő hegycsúcsot, úgyhogy megembereltük magunkat, és nekivágtunk a lehetetlennek tűnő feladatnak. Felfelé menet a csúcs felvette a délibábok azon jellegzetes tulajdonságát, hogy bárhogy próbálja az ember megközelíteni, valahogy egyre távolabb kerül. Végül aztán egész simán felértünk, és rögtön rájöttünk, hogy azért a csodálatos látványért, ami ott fogadott bennünket, megérte a sok erőfeszítés. Itt a túravezetőnktől örömmel hallottuk, hogy szállásunkig (egy menedékház valahol az erdő közepén) már csak lefelé fogunk menni. Este 9-re meg is érkeztünk rendben, a gond csak az volt, hogy a kinézett menedéken már teltház volt, elkéstünk. Na, pont ez hiányzott nekünk, hogy fáradtan még fedél se legyen fejünk fölött! Szerencsére a helyiek ajánlottak nekünk egy másik házat kb. 200 méterrel arrébb. Habár se villany, se víz nem volt, számunkra ez a kis üres szoba maga volt az 5 csillagos szálloda, az után a hosszú út után. Mindenki megkereste a maga helyét, lepakoltunk, és elkezdtük készíteni az ínycsiklandozó tábori vacsorát. A menü helyi főtt kolbász volt mustárral, mindenki jóízűen fogyasztotta el a neki járó adagot. Ezután még egy kicsit beszélgettünk, majd lassan álomba szenderültünk. Reggel viszonylag korán keltünk, gyorsan összeraktuk magunkat, majd a „luxus limuzinunkra” várva, a ház előtt gyülekeztünk. Miután felrakodtunk, ismét útnak indultunk, és kb. két órás út után érkeztünk meg a Tatár-hágóhoz, ahol aztán egy fél órás pihenőt tartottunk. Megismerkedtünk az ottani vásárok hangulatával, és mivel az előző naphoz képest igencsak lehűlt az idő, a megfázás ellen forró teával védekeztünk. A kocsiba visszaszállva folytattuk utunkat, és néhány órán belül megérkeztünk a nemzeti park határához, ahol díjat kellett fizetni, hogy tovább mehessünk aznapi célunk, a Tisza forrásához. Ekkor meglepetés ért minket, hiszen egy kedves helyi asszony csatlakozott hozzánk. Először azt hittük, hogy Bogdant váltotta le, de később kiderült, hogy ő nem idegenvezető, csak éppen arra volt dolga amerre nekünk, így hát fogta magát és felugrott a járgányra. Ez különös, ottani szokás. Utunkat folytatva vadregényes tájakra értünk, ahol csodálatos fenyvesek mellett egy hegyi patak is gazdagította mind a látványt, mind a földutat magát is, minthogy az út többször is egyszerűen csak híd hiányában átvezetett magán a patakon, nem kis számmal megnövelve az így is göröngyös út által okozott rázkódás mennyiségét. Később aztán kiderült, hogy ez a kis patak a mi hatalmas, olykor pusztító erejű Tiszánk. Mikor már azt hittük, hogy az utolsó szuszt is kirázta belőlünk a terepjáró, végre megérkeztünk a forrás lábához. Ott megálltunk és gyalog folytattuk utunkat. Szembetalálkoztunk egy másik csapattal, akik lila kezekkel és szájjal vigyorogva jöttek le a lejtőn. Közülük egy öregasszony tudott magyarul és közölte velünk, hogy rengeteg áfonya volt fent, de már hiába megyünk, ők már úgyis lelegeltek mindent. Mellesleg hozzáteszem, hogy az anyóka „áfonyasminkjéről” ítélve az az áfonyaevés valóban legelés volt. Rövid kaptató után meg is érkeztünk a Tisza forrásához. Érdekes volt látni Magyarország második legnagyobb folyóját apró kis forrásként, ami ráadásul olyan lassan folyt, hogy szinte csepegett. Mivel friss forrásvíz volt, feltankoltunk belőle és továbbmentünk. Még sétáltunk az egykori trianoni határon egy darabig, ami mellesleg még ma is beillene egy határnak, mert egy alacsonyabb hegy gerincén volt, két oldalán fenyőerdővel, de maga a határvonal szinte teljesen tiszta. Útközben hatalmas, finom gombákat szedtünk, amit kicsivel később ebédkészítéskor fel is használtunk. Ebéd után azonban már indultunk is vissza Rahóra, estére ugyanis meg kellett érkeznünk a szállodába. A több órás úton már csak egyszer álltunk meg, ekkor megtekintettük a Tisza fehér és fekete ágának találkozását, s miután kigyönyörködtük benne magunkat, pár percen belül meg is érkeztünk szállodánk elé. Rendbetettük magunkat, és indultunk a múltkori étterembe, hogy elköltsük „utolsó vacsoránkat”. Ez volt ugyanis utazásunk utolsó estéje. Ennek tiszteletére a vacsora különösen finom volt, ezúttal is ismét egy orosz specialitást, puliszkát ettünk olvasztott juhtúróval és fokhagymáshússal. Túravezetőnk még az evés előtt megjegyezte, látva eme különleges étel láttára vágott arcunkat, hogy nyugodtan ehetünk belőle, eddig az összes eddig vezetett csoportja túlélte. Hozzá is láttunk, és mikor rájöttünk, hogy nagyon finom, úgy belaktunk belőle, hogy az már sok volt. Ezen az estén társaságunk sokáig maradt az étterem vendége, egészen hajnali 1-ig tartott a mulatozás.

Nagyon úgy tűnt, hogy hazautazásunkat még az idő is meg akarja siratni, ugyanis ezen a napon szinte megállás nélkül zuhogott az eső. A határig már csak egyszer álltunk meg hosszabb időre, ekkor szétnéztünk Munkács gyönyörű főutcáján, benéztünk még néhány boltba, ráadásként esőkabát és ernyő hiányában bőrig áztunk. Sebaj!

Kb. 1 óra múlva megérkeztünk a határhoz, ahol ismét átestünk az ezúttal kicsit hosszabbra nyúló igazoltatási folyamatokon, és miután felnyomakodtunk a vonatra, elindultunk haza, Miskolcra. Az úton ki-ki aludt, vagy beszélgetett, mindenesetre a hazautazás igen nagy csendben zajlott. Végül befutott vonatunk a pályaudvarra, ahol már tárt karokkal vártak minket, mi meg elbúcsúztunk egymástól egykori találkozási helyünk, a Tiszai pályaudvar előtt.